(1880. november 20. – 1965. október 4.)

Teológiai professzor, egyházkerületi főjegyző, országgyűlési képviselő, a Független Kisgazdapárt alelnöke

Apja szegény kovácsmester, majd gépész volt. Hat és fél éves korában Budapestre került. Édesapja, akinek tíz gyermeke volt, művelt iparost akart belőle nevelni. Tanárai azonban azt ajánlották az apának, hogy adja a fiát mérnöki pályára.

A reáliskolai érettségi után nem a műegyetemre, hanem a jogi egyetemre iratkozott be, s élénk részt vett az ifjúság társadalmi és politikai mozgalmaiban. Diák Otthonok szervezését követelte, hogy tanulni vágyó szegény diákok is végezhessenek egyetemet. Az egyetemi ifjúságnak gyönyörű Kossuth-serleget szerzett, buzgó ápolója volt a Rákóczi-kultusznak, s igyekezett szorosabbra fűzni a magyar-lengyel barátságot.

1918-ban a protestáns ügyek kormánybiztosává nevezik ki.

A tanácsköztársaság bukása után a Kisgazdapárt alelnöke volt. Az enyingi kerület választotta meg kisgazda- és földmívespárti programmal képviselőjévé. A Nemzetgyűlésen amelynek 1920-1922 között volt tagja - mindjárt első felszólalásával nagy sikert aratott. Később is több ízben tartott főleg közjogi és külügyi kérdésekben tetszéssel fogadott beszédeket. Nagy visszhangja volt a debreceni templomgyalázás alkalmából tartott felszólalásának.

A Teleki-kormány alatt a miniszterelnökség létszámához tartozó kultuszminiszteri államtitkár volt, néhány hónap múlva azonban, hogy a királykérdésben szabad kezet biztosítson magának, állásáról lemondott. Lelkes vezető harcosa a királyválasztóknak.